#BackstageSztorik 2. rész – Interjú Bagoly Sándor Endre dob roaddal
A #BackstageSztorik első részének alanya Balog Laci volt, aki úgy jellemezte őt mint egyfelől az egyik legjobb barátját, másfelől mint a „mindenesét”. Az interjúsorozat soron következő epizódjának alanya Bagoly Sándor Endre, aki felfedi előttünk, hogy a roadok élete nem csak játék és mese. És hogy hogyan végződik a történet, amiben a koncertre készülődés közepette otthon maradnak a dobszerkó alapelemei, a cintányérok és az ütők? Az interjúból kiderül, de a zeneipar aktuális helyzetéről is „belsős" képet kapunk, továbbá egyéb kulisszatitkokról is lehull a lepel.
Kérlek, avass be minket abba, hogy mi mindent csinálsz, amikor dolgozol, mi mindenért vagy felelős?
Elsősorban a dobért vagyok felelős mint dob road. Már azelőtt láttam dobot, mielőtt összekerültem Lacikával (Balog László session dobos – a szerk.), hiszen érdekel a dobolás, édesapám is ezen a hangszeren játszott. Én is játszom néha, de csak hobbiszinten. Szóval az én felelősségem, hogy a dob odakerüljön a koncert helyszínére, össze legyen rakva, be legyen állítva személyre szabottan a Lacika igényei szerint. Miután lemegy a buli, én szedem szét a dobot, majd visszaszállítom a próbaterembe vagy a raktárba.
Az elmúlt 8 évben a feladatköröm kitágult, mostmár egyéb eszközökre, kellékekre, sőt, a helyszín és backstage állapotára, a zenészek kényelmére is én figyelek, így lettem „mindenes”; igen, talán ez a legjobb szó rá. Úgy gondolom, hogy ha valaki szenvedélyesen szereti azt, amit csinál és felelősséget érez iránta, akkor logikus, hogy segít, ahol tud. De a prioritás mindig a dob.
Előfordul ugyanakkor olyan is, hogy rám nincs szükség – ahová Lacika elektromos dobbal vagy a „rohangálós szettjével” megy, oda nem kell dob road. Olyan is van, hogy egyes zenészek, akikkel Lacika együtt dolgozik mint session zenész, engem visznek akkor is, ha ő nincs jelen, mert már megszokták, hogy ott vagyok, segítek.
Egyébként nekem nincs „jobbkezem”, segítségem roadként. Sohonya Petivel (sofőr), a hangtechnikussal (Pataki Zsolti) és a különböző hangtech cégek munkatársaival, továbbá a zenészekkel, Takács Donáttal, Kardos Norberttel, Balog Lacikával, Pál Gáborral, Samu Pistivel (Steve Sam), Juhász Attila (Jack), Jász Andrissal, Csányi Pistivel, Dajka Krisztiánnal dolgozom leggyakrabban.
A szervező- és problémamegoldó készséged bizonyára kimagasló, ami nagyon fontos egy dob road esetében, de hogyan kerültél kapcsolatba a zenével és hogyan ismerkedtél meg Balog Lacival?
Lacikával úgy ismerkedtem meg, hogy fotóztam koncerteken, és egyik bulin beszélgetésbe elegyedtünk, kért tőlem pár képet, majd megkérdezte, van-e kedvem neki segíteni. A munkakapcsolat később barátsággá forrott, összejártunk esténként, elmentünk ide-oda, a családját is megismertem.
Összhangban vagyunk, félszavakból is megértjük egymást – a jó kémia nagyon fontos a közös munka során. Ez a csapat egészét tekintve így van, óriási összjáték egy-egy koncert sikeres lebonyolítása. Olykor vannak kisebb súrlódások, de muszáj simulékonynak, megértőnek lenni egymással.
A kulisszák mögött
Tapasztalatod szerint mik kellenek még ahhoz, hogy valaki dob road legyen, mikben gondolkodjon az, aki szeretne ezzel foglalkozni?
Azt fontos látni, hogy én mint „mindenes” vagy dob road nem élek meg ebből a tevékenységből, persze vannak olyan fix zenekaroknak dolgozó roadok, akik vélhetően igen. A magam részéről azt látom, hogy a klubszezon a COVID óta nem olyan erős, inkább nyáron tudok ezzel pénzt keresni. Lacika sokat dolgozik most televíziós műsoroknak, kevesebb ideje jut a koncertekre és az előadók is lassabb fokozatra kapcsolnak ilyenkor. Éppen ezért muszáj több lábon állnom; vállalkozóként foglalkozom mással is, például e-kereskedelemmel, ingatlanozással, statisztáskodom filmekben, újságokat gyűjtök, amivel komoly terveim vannak, továbbá bolhapiacozom. Szeretek sokszínű lenni, szeretem, hogy több mindennel foglalkozom egyszerre. Ettől függetlenül a dob roadolás az, amit nagyon nehezen engednék el, mert egyszerűen imádom. Például Kökény Attila vagy Caramel koncertműsorát képzelhetitek, mennyiszer hallottam már, mégsem tudom megunni. Szeretem a pörgést, az úton levést, a koncertek feelingjét, a szervezkedést.
Érdemes szem előtt tartani azt is, ha valakit érdekel ez a terület, hogy mivel alaphangon 3 millió forint egy dobfelszerelés, ez egy bizalmi állás. Úgy gondolom, hogy ajánlások, zeneipari kapcsolatok révén lehet a legkönnyebben elhelyezkedni roadként vagy akár tour managerként.
Ha a technikai részét nézzük, azt, hogy hogyan kell összerakni és szétszedni egy dobszerkót, meg lehet tanulni. Azt pedig, hogy hogyan kell mindezt úgy megtenni, hogy az az adott zenész számára tökéletes legyen, hozzák majd az évek. Továbbá a koncerteken bármikor történhet bármi, ezért állandóan résen kell lenni, állandóan figyelni, koncentrálni kell. Ha valami kilazul, gyorsan odalépek – akár koncert közben – és fixálom. A munkám része az éberség.
Tehát igaz, hogy egy produkció megszületésekor, a koncert ökoszisztémájában a road a „ranglétra” alján van, de nélküle nem valósulhatna meg a buli, amivel az előadók is tisztában vannak. Az elején Bereczki Zolitól tartottam a leginkább, de nagy-nagy nyitottsággal, barátsággal fogad mindig, amikor találkozunk, ahogyan mindenki. Jó dolog, hogy kedves, nyitott, és persze nagyon tehetséges, sokoldalú zenészekkel vagyunk körbe véve. Személy szerint én Lacikával vagyok főleg, aki szintén egy példakép – ösztönösen kiváló muzsikus, aki minden iszonyú jól dobol, bármilyen műfajról is van szó.
Összegezve: a szervező- és problémamegoldó készség mellett improvizációs készség, pontosság, simulékonyság, empátia, alázat a zene iránt, tisztelet az emberek felé, megfelelő helyismeret, felkészültség kell ahhoz, hogy valaki jó road, zenei „mindenes” legyen.
Caramel koncerten
Hogyan látod a zeneipar helyzetét a COVID miatti lezárások óta?
A vírus kitörésekor mindenki megijedt, tanácstalanok voltunk, hogy mi lesz a sorsunk, de úgy néz ki, hogy mostmár kezd minden visszarendeződni. Volt két év, ami szinte eltűnt az életünkből, és nem minden koncerthelyszín élte túl ezt az időszakot. Helyszín híján a nagyobb bulik helyett inkább vacsoratestek voltak/vannak élőzenével, Kökény Attilával például sok ilyen rendezvényt csinálunk, csináltunk. A nyár ehhez képest óriási pörgés volt, a vírus után sok helyre mentünk vidéken és Budapesten is, sőt, külföldre is, például Szlovákiába, Erdélybe.
Ahogy Lacika szokta mondani, nagyon sok jó muzsikus ül otthon. Vagyis nagyon sok az olyan zenész, aki tehetséges, de nem foglalkoztatott. Néhány sztárelőadón, sztárzenekaron kívül a zenészek nincsenek túlfizetve, és még erre jött pluszban a vírushelyzet… Anno azért pártízezer forintért el tudtak menni kisebb helyekre fellépni a zenészek, mostmár ezek a lehetőségek is ritkábbak, főleg, hogy a rezsidíjak emelkedése miatt további bezárásokra lehet számítani.
És ha már anyagiak: aki zenéléssel foglalkozik, annak a hangszere karbantartása vagy fejlesztése is állandó kiadással jár. Egy dobosnak a dobverők, bőrök, tokok csatjai stb. fogyóeszközök, állandó cserére szorulnak. Ócska hangszerrel nem lehet ma már megjelenni, ezen a szinten a minőségi hangszer alapkövetelmény.
És hogy kikből fog állni a következő road generáció? Még az is lehet, hogy zenészekből. A vírus árnyékában nem egyszerű dolog zenésznek lenni– nekem az a dolgom, hogy amennyire lehet, megkönnyítsem az életüket a háttérdolgok kézbentartásával.
Azt gondolom, hogy a zeneipart fanatikusok működtetik, akik ennek élnek, akik mindent erre tesznek fel. Mint például Kiss Zoltán Hagyma tette, aki nemrég tragikus körülmények között hunyt el és akit az egész szakma gyászol…
Kérlek avass be minket egy emlékezetes történetbe, amit a munkád során éltél át és sosem felejtesz el!
Hú, nagyon sok van! Például azt sosem felejtem el, amikor egy falunapon voltunk valahol messze (Debrecen és Miskolc között), én pedig elkevertem, itthon hagytam a cintányérokat és a dobverőket – amik nélkül azért elég nehéz dobolni. Az első sokk után Lacika telefonált párat, és képzeljétek el, abban a faluban lakott egy muzsikus, aki ki tudott minket segíteni. Mire odamentünk a házához, ő akkorra már ott várt minket cintányérokkal és dobverőkkel. Sőt, még vissza sem kellett vinnünk neki, azt mondta, hagyjuk csak ott, majd érte megy. Meg kellett oldani a helyzetet, hát megoldottuk. Nálunk a vicces helyzetek inkább „leizzadós”-vicces helyzetek, amiken főleg utólag nevetünk. Emberek vagyunk, olykor hibázunk, de szerencsére mindent sikerül időben orvosolni. Valójában az egész munkánk egy izgalmas sztori.
Ez a szituáció is bizonyította, hogy mindig mindenkivel alázattal, tisztelettel kell viselkedni, mert sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk segítségre tőlük…
Zsédenyi Adriennel és Kökény Attilával
Működik nálad a munka-magánélet balansz? Mi a titok ezzel kapcsolatban?
Megfelelő partnert kell hozzá találni. A párom irodai munkát végez 8-4-ig, mégis el tudjuk érni, hogy jól működjön a kapcsolatunk. Ha például ő egy zenész csaj lenne, ez talán nehezebb lenne. Egyébként van, hogy ő is jön velünk a bulikra, akár vidékre is, ha van plusz hely. Nem könnyű összeegyeztetni az én teendőimet az ő munkaidejével, eltérő napszakokban is vagyunk aktívak általában, de ha megtalálja a zsák a foltját, akkor leküzdhetők ezek az akadályok.
Szerencsére nálunk minden zenekari tagnak családja van, így ők a bulik után általában hamar el szeretnének indulni a helyszínről. A koncert végén a fiúk beülnek a backstage-be, sztorizgatnak, majd miután minden el van pakolva, le van ellenőrizve, megyünk is. Nálunk nincsenek lerészegedések vagy hosszúra nyúló afterpartyk a fellépések után. Ebben a tekintetben is mázlista vagyok, hogy ezzel a zenekarral dolgozhatok.
Ugyanez általában az előadókra is igaz. Kökény Attilánál nagy pörgés van, sietni kell a helyszínek között, Bereczki Zoli pedig direkt kéri, hogy a koncert utáni fotózkodás, autógramm osztás közben intsek neki kb. 15 perc elteltével, hogy mennünk kell, különben sosem tudnánk elindulni. A time-okat ismernem kell és be kell tartanom/tartatnom, hogy minden flottul menjen.
Szerinted meddig fogod tudni még csinálni?
Mivel annak ellenére is szeretek road lenni, hogy nincs benne nagy pénz, ameddig bírom fizikailag és ameddig nem felejtek el dolgokat, biztosan fogom csinálni.
Szerző: Zahorján Ivett
Címkék
interjú dob backstage sztorik #BackstageSztorik bagoly sándor endre balog lászló dobos dob road tour managerHasonló cikkek
